Egy asszony így emlékezik vissza: „Kb. egy éve szívbántalmakkal kórházba kerültem. Másnap a kórházi ágyon fekve a mellkasomban nagyon heves fájdalmat kezdtem érezni. Megnyomtam az ágyam mellett levő csengő gombját, hogy segítségül hívjam a nővéreket. Nagyon kényelmetlenül feküdtem a hátamon, ezért megfordultam s közben megállt a lélegzetem és a szívverésem. Abban a pillanatban hallottam, amint a nővér kiabált: ,Nem ver a szíve!’ Közben éreztem, hogy elhagyom a testemet, az ágy és a matrac között csúsztam le. Úgy látszott, hogy a korláton keresztül a padlóra kerülök. Majd lassan kezdtem felemelkedni. Közben egyre több nővért láttam bejönni a szobába. Vagy egy tucatnyian lehettek. Hívták az orvosomat, aki éppen kórházi vizitet tartott és őt is láttam bejönni a szobába. Csodálkoztam, hogy mit akar ő itt? Egyre feljebb kerültem a lámpához, a mennyezet alatt megálltam és onnan felülről lebegve néztem őket. Papírdarabnak éreztem magam, amit valaki felfújt a mennyezetre. Láttam, ahogyan élesztgettek.
Világosan és tisztán láttam a testemet feküdni az ágyon. Mindnyájan körülállták. Hallottam, amint az egyik nővér azt mondta: ,Ó Istenem, meghalt!’ Közben az egyik odahajolt, hogy szájon keresztül légzést adjon nekem. Láttam a fejét és rövidre vágott haját hátulról. Ezt a rálátást sohasem felejtem el. Aztán odagurították a gépüket és láttam, hogyan helyezik az elektródokat a mellemre. Amikor áramütést adtak, láttam, hogy testem hogyan vonaglik és hallottam minden csontom reccsenését.
Ez volt a legszörnyűbb. Amikor lent a karomat és a mell-kasomat ütögették, lábamat dörzsölték, azt gondoltam: miért fáradoznak fölöslegesen, hiszen most nagyon jól vagyok.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése