AJÁNLÓ

Azt senki nem állíthatja komolyan,
hogy túlvilág, ítélet, pokol és mennyország is annyi van, amennyi vallás
Két részlet
A pokol országútján című könyvből
Írta: B. Élthes Eszter
2004.

Előszó „Mint a hópelyhek, hullanak a mélységbe” A nemrég elhunyt sikeres sportoló temetésén sportága kapitánya – egyébként nagyon szép beszédben – így búcsúzott a halottól: „Az utolsó harangszó legyen egyben a lovasok gongja is; ezzel indítsuk el őt az égi versenypályákra, ahol bevonul a magyar sporttörténelem nagyjai közé.”      Nem tudom, hogy az „egyszerű halandók” felett mondott gyászbeszédekben elhangzik-e a fentihez hasonló megjegyzés, de az ismert emberek nekrológjaiban a médiákban szereplő búcsúztatók kivétel nélkül annak a meggyőződésüknek adnak hangot, hogy az elhunyt már az égi színpadon, égi versenypályán vagy valamilyen más égi színtéren a többi előtte elmenttel közösen folytatja földi tevékenységét nagy boldogságban. Azon felül, hogy az ilyen szólam biztos sikerrel kecsegtet, és emberek sokaságát képes félrevezetni, a figyelmes hallgató számára megannyi megválaszolatlan kérdést is felvet: Milyen vallásból meríti a beszélő információját az „égi mezőkről”? Melyik vallás beszél egyáltalán túlvilágról? És amelyik beszél, mit mond róla? És az elhunytnak milyen kapcsolata volt ezzel a vallással? Követője volt? És ha igen, akkor annak tanítása szerint ő vajon kiérdemelte-e az „égi örömöket”? Ez a közéletünkből vett példa világosan megmutatja, hogy korunk emberének fejében nagy zavar uralkodik a vallásról, Istenről, hitről, örökéletről, túlvilágról. Úgy tűnik, a nyilatkozók nem gondolják komolyan végig azt, amiről nagy tömegek előtt kijelentéseket tesznek. Fontolgatás nélkül követik szellemi divatját korunknak, amely magát felvilágosultnak, a múlt babonáitól megtisztultnak, a tudomány és technika korának tartja – holott szellemében tájékozatlan és öntelt, erkölcsében pedig már nem is minősíthető. Vegyük sorra a felvetődő kérdéseket: Melyik vallás beszél egyáltalán túlvilágról? Azt hiszem, mindegyik, kivéve az ateizmust és a materializmust, amelyeket ebben az összefüggésben, mai jóléti társadalmunkban nyugodtan a vallások közé sorolhatunk.      A materializmus szerint az élet a halállal egyszer s mindenkorra befejeződik. Az ateisták sem hisznek a túlvilágban, következésképpen a pokolban, de az égi kávéházban, sportpályában, színházban sem. Így aztán felvetődik a kérdés, hogy ha az elhunyt megrögzött ateista volt, akkor miért beszélnek teteme felett túlvilági életről? „A bűnös dicsekszik kedvteléseivel, a rabló káromkodik, az istentelen semmibe veszi az Urat: ‘Haragja fenn a magasban, bosszút nem áll, Isten nincs!’ – ez minden gondolata.” (Zsolt 10,3-4) Mindazonáltal úgy tűnik, ma a nyugati világban újfent nem divat ateistának lenni; egyre kevesebben vannak, akik ezt nyíltan vállalják. A többség azt állítja, hogy hisz Istenben vagy valami hozzá hasonló lényben, akit saját lelki szükségletére magának kitalált, s aki köré felépítette a maga egyéni vallását. Ezek ugyan hisznek a túlvilágban, de abban mind egyetértenek, hogy ott nincs felelősségre vonás, nincs ítélet, nincs pokol, csak boldogság.      Ezzel a mai ember vallása megalkotásakor úgy viselkedik, mint azok a bűnözők, akik tettük elkövetésekor csak az elérhető haszonra gondolnak. Ha rajtuk állna, ha őket kérnék fel vélemény-nyilvánításra, minden bizonnyal eltörölnék az igazságszolgáltatást, az ítéletet, a fegyházat, a halálbüntetést. Így tesz az Isten előtt vétkező mai ember is földi életében. Elhiteti magával és másokkal is, hogy nincs pokol, halálunk után nem vár ránk túlvilági ítélet, odaát csak általános boldogság létezik. Így már érthető, miért beszélnek a búcsúztatók égi találkahelyekről. Na de milyen tanítás ez? Hol, mikor, milyen vallás beszélt, tanított erről a túlvilági általános boldogságról?       Hiszen akármelyik eddig ismert vallást vesszük is példaként, abban majdnem mindegyik egyetért, hogy kétfajta helyszín van odaát: egy örömteli a jók, azaz az adott vallás parancsainak hűséges megtartói számára, és egy kínnal teli, ahol soha meg nem szűnő büntetés várja a rosszakat, azaz az adott vallás parancsait be nem tartókat.      A hagyomány, a logika, a természet, a józan paraszti ész és majdnem minden eddigi vallás minden időben – egészen korunkig – hitt a túlvilági felelősségre vonásban, egy természetfeletti ítélőbíró létezésében. Ami viszont egyet jelent azzal, hogy a pokolban is hitt, hiszen milyen igazságszolgáltatás az olyan, ami csak jutalmat, büntetést pedig nem ismer. Sőt, valamennyi misztikus is, akinek voltak „hírei” a túlvilágról, arról számolt be, hogy az emberek többsége a pokolba kerül. „Mint a hópelyhek hullanak a mélységbe”, mivel földi életükben azon a „széles, kényelmes úton” jártak, amely a kárhozatba vezet, és ahol a misztikusok leírása alapján olyan rettenetes kínok várják őket, amilyenekhez képest e világ legszörnyűbb fájdalmai gyerekjátékoknak tűnnek csupán.      1917. július 13-án Fatimában a látnokok bepillantást nyertek arra a helyre, ahova a bűnösök lelkei kerülnek. A legidősebb látnok-gyerek, Lucia így írta le a látottakat: „Egyszerre hatalmas lángtengert pillantottunk meg. Tele volt ördögökkel és kárhozott lelkekkel. Mintha átlátszó, izzó fekete és bronzszínű emberi alakok lettek volna. A tűzben ide-oda úszkáltak. Belsejükből füst és láng tört ki. Közben fájdalmukban és reménytelenségükben sikoltoztak és nyögtek.”       Ezt a történetet – csakúgy, mint a többi túlvilágról jött üzenetet – természetesen lehet ignorálni, támadni, tagadni, de meg nem történtté tenni nem lehet. Azt szokták mondani, hogy holtakról vagy jót, vagy semmit. Így aztán talán Jókai Mór regényalakja, Baradlay Kazimir „volt az utolsó”, akinek sírja fölött, miközben ő már odafönt állt az igazság és mindentudás bírája előtt, itt, lent is igazat mondtak, majd érdekében irgalomért könyörögtek. Ez minden bizonnyal a valóban élt személyeknek is többet segítene ilyenkor, mint az égi kávéházakról való fellengzős elmélkedés.      Már csak azért is, mert – én úgy gondolom – lelke legmélyén valójában mindenki tart a túlvilági felelősségre vonástól, következésképpen a pokoltól. Mgr. de Ségur Búcsú a hitetlenségtől, a pokol léte bizonyított című 1875-ben (!) kiadott könyvében arra a kérdésre, miért tagadják annyian a pokol létét, a következőképpen válaszolt: „Először is azért, mert legtöbbjüknek komoly érdeke, hogy ne legyen pokol. Ha tehetnék, a tolvajok is megszüntetnék a rendőrséget. Ugyanígy azok az emberek, akik ‘bajt szimatolnak’, mindig készek arra, hogy minden lehetséges és lehetetlen dolgot kitaláljanak, amivel bebeszélhetik maguknak, hogy nincsen pokol, kiváltképpen pedig a tűz pokla nem létezik. Pontosan érzik, ha van pokol, akkor az miattuk van. Úgy tesznek, mint a gyáva nyulak a sötét éjszakában, akik gondolataik elterelésére tele torokkal énekelnek, hogy félelmüket ne érezzék. És hogy még nagyobb bátorságot szerezzenek, megpróbálnak másokat is meggyőzni, hogy nincs pokol. Ezt írják a többé vagy kevésbé tudományos és filozófiai könyveikben, hangosan és halkan, minden hangnemben ezt ismételgetik, egymást múlják felül ennek hangoztatásával. E nagy lármában csak saját magukat hallják, és ezért egyikük sem gondol többé arra, hogy vannak még olyanok, akik hisznek a pokol létezésében. Így a maguk számára azt a következtetést és jogot vezetik le, hogy már nekik sem kell többé a pokolban hinniük. Így viselkedett a 18. században a Voltaire-t követő hitetlenek összes vezetője is. ‘Tudományosan’ megállapították, hogy se Isten, se mennyország, se pokol nem létezik. Teljesen biztosak voltak a maguk igazában. És a történelemből mégis tudjuk, hogy mindegyikük, egyik a másik után, a halál közeledtére szörnyű pánikba esett. Visszavonták, meggyónták bűneiket, és bocsánatért könyörögtek Istenhez és az emberekhez. Egyikük, Diderot, d'Alembert halála után ezt írta: ‘Ha nem lettem volna ott, ő is ugyanúgy visszakozott volna, mint az összes többi.’ És még nála sem hiányzott sok; hiszen utolsó pillanatában ő is papot hívatott. Mindenki ismeri azt a történetet, amikor Voltaire halálos ágyán azt követelte, hogy engedjék hozzá a Saint Sulpice templom plébánosát. Követői azonban olyan jól körülzárták, hogy a pap nem tudott a halálos beteghez előreférkőzni. Voltaire a düh és kétségbeesés egyik rohamában távozott az élők sorából.” Ez Voltaire második haláltusájakor történt: az elsőben hívei még nem tudták, hogy mi fog történni, így amikor Voltaire papot hívatott, az még eljutott a betegágyhoz. Miután Voltaire írásban visszavonta, és megbánta Istent és az Egyházat gyalázó vétkeit, a pap feloldozta őt. Voltaire ezután meglepetésszerűen felépült, és szégyenében a továbbiakban még veszettebbül káromolta a keresztény vallást, mint annak előtte. Ezért vigyáztak rá követői oly szigorúan második haláltusájakor. Korunk embere egy rideg kórházi ágyon, csöveken függve, közömbös idegenek mellett vívja haláltusáját. Élete utolsó percében nemhogy pap, de többnyire még szerettei – ha vannak neki egyáltalán – sincsenek mellette. Ha törődnek vele, akkor ez a törődés testének szól csupán. Lelke támasz, vigasz és útmutatás nélkül indul odaátra, ahol Isten igazságszolgáltatása, ítélete – és ezután nagyon sokszor örökké tartó kínjaival a pokol vár rá. A különböző vallások mást és mást követelnek híveiktől, de még ha a ma elterjedt hiedelem azt tartja is, hogy ezek nem zárják ki egymást, és ezért mindenki azt választhatja ki közülük, ami neki tetszik vagy hajlamainak a leginkább megfelel, azt azért senki nem hiheti, állíthatja komolyan, hogy túlvilág, ítélet, pokol és mennyország is annyi van, amennyi vallás. Egy okos papnak egyszer úgy sikerült megtérítenie egy őt gúnyoló fiatal katonát, hogy amikor az a gyóntatószékben gyónás helyett ezt vetette oda neki: „Mit nekem a vallás, a gyónás! Fütyülök rá!”, az őt ért sérelemért elégtételként a következőt kérte: „Ön szavát adja nekem, és én a becsület nevében azt követelem öntől, hogy nyolc napon keresztül elalvás előtt mindennap letérdel, és a következő szavakat hangosan elismétli: ‘Egy napon meg fogok halni, de én fütyülök rá; halálom után ítélkezni fognak felettem, de én fütyülök rá; perem után elkárhozásra ítélnek engem, de én fütyülök rá; a pokolban örökké égni fogok, de én fütyülök rá. ’” Mert pokol igenis létezik. „Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta.” (Mt 7,13) És mai világunkban egyre többen vannak, akik az oda vezető „széles, kényelmes” úton járnak. Írásommal azokhoz szeretnék szólni, akik „nem fütyülnek arra, hogy a pokolba jutnak-e vagy sem”, akik hajlandók – áldozat árán is, ha kell – a szűk kaput és a keskeny utat választani, „amely az életre vezet”. (Mt 7,14) Mert pokol igenis létezik. És csak Rajtad áll, kedves Olvasó, hogy oda akarsz-e kerülni vagy sem. És ha nem, akkor semmi áron nem hagyod el a szűk, olykor kényelmetlen utat, illetve ha már a széles úton jársz, akkor időben letérsz arról. Mert ha így teszel, akkor biztosan megmenekülsz a pokol emberi aggyal elképzelhetetlenül szörnyűséges kínjaitól, amelyek – senki ne áltassa magát az ellenkezőjével – a ma divatos szép szólamok ellenére, a mai világban élők többségére, földi életük következményeként, igenis várnak. 15. fejezet Végső idők „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Luk 18,8) A katekizmus tanítása szerint az emberre halála után kétfajta ítélet vár: „a halála utáni azonnali külön ítélet, amelyen számot kell adnia minden gondolatáról, szaváról, cselekedetéről és az elmulasztott jóról, s amely után lelke vagy a mennybe vagy a tisztítótűzbe vagy a pokolba kerül, majd a világ végén az Utolsó Ítélet, amikor Krisztus újra eljön, és az egész világ előtt kinyilvánítja isteni dicsőségét, majd maga elé hív ismét minden embert: ‘eljön ítélni eleveneket és holtakat’. Ekkor a halottak teste örökre egyesül lelkükkel. A gonoszok teste rút lesz; visszatükrözi szívük gonoszságát és kétségbeesését is. A jók teste azonban ragyogni fog, mint Krisztus megdicsőült teste. Krisztus eljövetelekor megrendül az egész teremtés. Megjelenése jelzi, hogy letelt a régi világ ideje, amelyben Isten dicsősége még el volt rejtve, és megkezdődik az új világ ideje, amelyben Isten az egész teremtést betölti dicsőségével. Utolsó Ítélet azért lesz (hisz a külön ítéletkor már mindenki örök időre megkapta az őt megillető jutalmat vagy büntetést), hogy Isten szentségét, igazságosságát és bölcsességét minden ember elismerje, Krisztus az egész világ előtt megdicsőüljön, és a jók elnyerjék a megérdemelt tiszteletet és a gonoszok a megérdemelt szégyent. Akkor Istent már senki sem tagadhatja vagy vádolhatja, Krisztust senki sem támadhatja vagy utasíthatja vissza, a jókat senki sem nyomhatja el, senki sem gúnyolhatja és senki sem gyötörheti.” Liguori Szent Alfonz írja: „Jelenleg, ha alaposan belegondolunk, az egész világon nincs más személy, akit annyira megvessenek, mint Jézus Krisztust. A legalávalóbb emberre is jobban tekintettel vannak, mint Istenre, mert még annak esetében is tartanak attól, hogy netalán megbosszulja magát, ha nagyon bántják. Egyedül az Istent sértők nem riadnak vissza attól, hogy Őt ismételten és gyakran bántalmazzák – úgy, mintha Isten nem tudna bosszút állni, amikor csak akar. A Megváltó ez okból állapított meg egy bizonyos napot, amely az általános ítélet napja lesz, és amelyet a Szentírás az Úr napjának nevez, amelyen Jézus Krisztus annak a hatalmas úrnak nyilatkoztatja ki végre magát, aki a valóságban. Ezért ezt a napot már nem az irgalmasság és a megbocsátás napjának hívják, hanem: ‘Az a nap a haragnak a napja, a szorongatásnak és a gyötrelemnek a napja.’ (Szof 1,15) És így is lesz, hiszen az Úr joggal ölti magára azt a tiszteletet, amit e világ bűnösei el akartak rabolni Tőle. Amikor az Úr megjelenik az ítéletre, keresztjét és szenvedésének többi eszközét előtte hozzák. Jézus Krisztus látása a kiválasztottakat nagy örömmel fogja eltölteni, míg az istentelenek számára ez még nagyobb kínt fog jelenteni, mint maga a pokol. Szent Vazul mondta, hogy ez a megszégyenítés minden kínnál gyötrőbb lesz. Az Utolsó Ítéletkor minden ember előtt nyilvánosságra kerülnek az istentagadók legtitkosabb és legszégyenletesebb bűnei is. Ezzel szemben a kiválasztottak vétkei továbbra is rejtve maradnak. (Ez a megállapítás megfelel Amorth atya és a többi exorcista megfigyelésének is. Az ő tapasztalatuk szerint ugyanis, a megszállottak az érvényesen meggyónt bűnöket, azaz a megszentelő kegyelem állapotában levő emberek vétkeit, nem, míg a többi ember legtitkosabb, réges-régen elkövetett bűneit is azonnal felismerik.) Szent Tamás teszi fel azt a kérdést, hogy ha Jézus Krisztus szavaira már a Getszemáni kertben mindazok a katonák, akik Őt meg akarták ragadni, a földre estek, vajon mi fog akkor történni, amikor Krisztus bírói székén ülve így szól az elátkozottakhoz: ‘Nézzétek, én vagyok az, akit ti megvetettetek!’” Az embereket minden időben foglalkoztatta az a kérdés, mikor, hogy lesz a világnak vége. A keresztények ugyanezt a problémát így fogalmazzák meg: mikor jön el Krisztus újra a földre? Az Egyház a kinyilatkoztatás tévedhetetlen tanításából csak azt tudja biztosan, hogy Krisztus ismét el fog jönni, s ez akkor történik, amikor még élnek emberek a földön. Krisztus meglepetésszerűen jön el – „úgy lesz, ahogy Noé idejében történt. A vízözön előtti napokban ettek-ittak, nősültek, férjhez mentek egészen addig, amíg Noé be nem ment a bárkába, s jött a vízözön és el nem sodorta mindnyájukat” (Mt 24,37-39), „az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj” (1 Tesz 5,2) –, hogy eljövetele után tartja a nagy, az egész világot átfogó, általános ítéletet, és hogy „azt a napot és órát”, amikor ez bekövetkezik, „nem tudja senki, még az ég angyalai sem, csak az Atya”. (Mt 24,36) Korunkban, amikor a természeti katasztrófák soha nem volt mértékben sújtják a Földet, az élet minden területén szaporodnak a kivédhetetlen összeomlás jelei, egyre több ember és könyv foglalkozik a végső időkkel. E kötetek egy része híres jósok jövendöléseivel foglalkozik, más része pedig azokat a jeleket sorolja fel, amelyek a Biblia szerint a világ végének közeledtére utalnak. Mindkét tárgyalási módnak gazdag anyag áll a rendelkezésére: kezdve Malakiás híres pápa-jóslataitól a szentek, misztikusok és látnokok kevésbé ismert kijelentéséig, illetve Dániel próféta jövendöléseitől és Jézus Krisztus világ végére vonatkozó beszédétől a Jelenések Könyvének titokzatos látomásaiig.      A több száz, világ végéről szóló jóslat közül én azokra figyeltem fel leginkább, amelyekről W. J. Bekh Bajor látnokok című könyve számol be. Véleményem szerint ezeknek a jóslatoknak a megítélésében megint csak az arany középút az irányadó: se vakon hinni bennük, se kategorikusan tagadni őket nem helyes. Íme néhány elgondolkodtató részlet az említett könyvben felsorolt jövendölésekből:      1. Mühlhiasl molnár 1790 és 1830 között lejegyzett jóslataiból: „A háború után (a II. világháború után) úgy gondolják, hogy végre nyugalom jön, de nem így lesz. Mindenütt hirdetni fogják az igét, mindenütt misszionálnak, de már senki nem törődik ezzel, az emberek nagyon rosszak lesznek. Leginkább a katolikus hitet fogják gúnyolni, elsősorban saját hívei. A kereszteket is letépik a szent sarokból. Végül már nem lehet a férfiakat a nőktől megkülönböztetni. Mindenütt építkezni fognak, mást sem csinálnak, csak építenek. A parasztok úgy fognak viselkedni, mint a városiak, és a városiak, mint a bolondok. Akkor nézzétek meg az erdőt! Olyan lyukak lesznek benne, mint a koldus kabátjában: és ekkor jön a nagy rombolás.”       2. A „Becsavarodott cipésznek” csúfolt látnok 100 évvel ezelőtt lejegyzett szavaiból: „Magas, égig-érő házakat látok, rengeteg ablakkal egymással szemben. De háborút, pusztítást és vérontást is látok. Csak azután lesz béke, hogy ha ott, ahol a magas házak voltak ismét sík föld lesz.”       3. Wudy Sepp bajor szolga 1910 és 1914 között lejegyzett szavaiból: „Közeledik a vég, már el is kezdődött.” Ezt követően megdöbbentő részletességgel ecseteli egy olyan pusztítás következményeit, amelyekről ma már tudjuk, hogy az atomrobbanásénak felelnek meg, majd így folytatja: „Azután olyan lesz, mint 100 évvel ezelőtt volt. Ez a csapás ilyen messzire fogja az embereket visszavetni, így bűnhődnek önteltségükért. Ennek az lesz az oka, hogy az emberek nem ismerik fel többet az ördögöt, mert az szépen felöltözködik, és mindent megígér nekik. A hit egyre inkább eltűnik; mindent ki fognak csavarni. Senki nem fogja magát többé kiismerni. Az egyházi elöljárók már semmiben nem fognak hinni, az egyszerű embereket pedig megtévesztik. A templomokban tánczenét fognak játszani, és a pap velük énekel. Még akkor is táncolni fognak, amikor kint már megjelenik az az égi jel, amely a nagy borzalom kezdetét jelzi.” Végezetül két jóslat, amelyek szerzőjét nem ismerem: „Akkor jön el a vég, amikor a Dunán gyalog át lehet kelni.” A második – amelyet Konnersreuthi Neumann Teréznek tulajdonítanak, de én kétségbe vonom, hogy ő mondta – németül így hangzik: „Im ersten Jahr Flut, im zweiten Glut, im dritten Blut”, azaz: az első évben áradás, a másodikban forróság, a harmadikban vér. Ebből az első kettő már megvolt, különösen Németország középső vidékén, ahonnan a jóslat származik, míg a Duna eddigi és mai vízállásáról mindenki saját szemével meggyőződhet, aki a partra kimegy. Horst Stricker Jézus újraeljövetele című könyve ezt a témát azokból a jelekből kiindulva tárgyalja, amelyekről a Biblia tudósít. A szerző írja: „Bár Jézus eljövetelének napját nem tudjuk a kalendáriumban megjelölni, azért Ő világosan rámutatott azokra a jelekre, amelyek ezt meg fogják előzni. Ezek nélkül a zavaros világtörténelemben nem találnánk reális reményt nyújtó tájékozódási pontokat. Tehát lesznek (vannak) jelek, amelyek Jézus eljövetelére utalnak, ahogy az útjelző táblák mutatnak bizonyos helységekre vagy úti célokra. Ezek a jelek, a manapság egyre gyakoribb és szembeötlőbb fellépésükkel, tanújelét adják azoknak a zűrzavaros, visszafordíthatatlan és összeomlásra utaló folyamatoknak, amelyeket az emberiség bűnei okoztak a világban. Az apokaliptikus jelek figyelmeztetések az embereknek, hogy végre Isten felé forduljanak, másrészt vigasz a híveknek, hogy örülhessenek, mert az Úr eljövetele már közel van.” Jézus azután, hogy felsorolta a jeleket, amelyek újraeljövetele előtt tűnnek majd fel, így figyelmeztette tanítványait: „Így amikor ezeket látjátok, magatok is megállapíthatjátok, hogy közel van az ajtóban.” (Mt 24,33)       Máté Evangéliumának 24. fejezete, és a többi Evangélium ezzel párhuzamos részei alapján a következő jelek jelzik majd Urunk eljövetelét: világméretű vallási tévútra vezetés, azaz hamis tanítók és tévtanok fellépése és térhódítása; háborúk a világ minden pontján; „éhség, dögvész és földrengés itt is, ott is”; a hűnek maradt keresztények üldözése; „a gonoszság elhatalmasodása”; az Evangélium hirdetése és elfogadása az egész világon; a zsidók visszatérése a szétszóratásból az ígéret földjére, azaz Izrael állam megalakulása; rendkívüli égi jelenségek: „a Nap elhomályosul, és a Hold nem áraszt világosságot, a csillagok lehullanak az égről”. Mint oly sokunkat, természetesen engem is foglalkoztat ez a kérdés, ezért megkérdeztem Maessen atyát, mégis mit tanít erről az Egyház, még ha nem is a tévedhetetlenség igényével; vagy mit mond személyesen ő az utolsó időkről. Válasza nem csalhatatlan, de mindazt tartalmazza, amit a Biblia és a komolyan vehető jóslatok erről a témáról elárulnak. Először egy hatalmas, a világ nagy részét elpusztító (kozmikus eredetű, vagy atomrobbanás okozta) katasztrófa jön, amelynek hatására az élve maradt emberek mind magukba szállnak és megtérnek. Ezután béke és nyugalom lesz, de nem hosszú időre, mert az emberek jólétükben ismét elfordulnak az igazságtól, és követni fogják a „kárhozat fiát, az Antikrisztust”, aki tévtanaival és ígéreteivel az egész világot becsapja és meghódítja. De ez sem tart sokáig, mert az ég szentjei letaszítják őt bitorlott trónjáról. Majd csak ezt követően érkezik el az igazi vég, a megígért kozmikus jelek, amelyek után Jézus „úgy jön el ismét, amint az apostolok szeme láttára a mennybe ment”. (Lásd: ApCsel l,11) Az Antikrisztus személye minden időben izgatta az emberek fantáziáját. A Biblia ugyan nem teljesen egyértelmű ebben a kérdésben, de az Egyház mégis azt az álláspontot képviseli, hogy az Antikrisztus valódi személy lesz, és nem egy intézmény, egy emberi közösség vagy egy titkos társaság, egy világszervezet. Maessen atya ezt azzal indokolja, hogy az emberek már annyit csalódtak a különböző kormányokban, hatalmi szervezetekben, hogy ezeknek már nem, de egy egyszemélyes hódítónak még hinni fognak. A keresztények Krisztus mennybemenetele után sokáig azt hitték, hogy az Úr rövid időn belül, még az ő életükben újra megjelenik a világon. Bár az idő múlásával rájöttek, hogy Jézus szavait – „nem múlik el ez a nemzedék, míg ezek (mármint az Emberfia újraeljövetele) be nem következnek” (Mt 24,34) – rosszul értelmezték, mert az nem az ő nemzedékükre, hanem az emberi nemre vonatkozik, de Jézus minél hamarabbi eljövetelében való reményük mégse szűnt meg soha, sőt bizonyos időkben fel is erősödött. Az elmúlt kétezer évben az Egyháznak mindig voltak olyan képviselői, prédikátorai, akik különösen sokat foglalkoztak e problémával. Ezek közé tartozott Nagy Szent Gergely pápa (†604) és Ferreri Szent Vince (†1419), „a 19. század egyik legnagyobb, bűnbánatot hirdető, prédikátora” is. Mindketten „hajlottak már a maguk idejében arra a véleményre, hogy a végső nap közel van.”      Maessen atya szerint azért érdemelnek különösen ők figyelmet a világ végét várók hosszú sorából, mert Isten – úgy tűnt – különböző csodákkal igazolta ez irányú jóslataikat, illetve mindketten olyan időben hirdették a világ végét, amikor az addig ismert világ nemcsak az összeomlás szélén volt, hanem valóban össze is omlott, és csak egy kívülről, egy addig ismeretlen helyről jövő új erő tette lehetővé további fennmaradását.      Nagy Szent Gergely pápa idejében pusztult el végérvényesen az ókori civilizáció; lett egy olyan világnak vége, amelynek polgárai ilyesmit ugyanolyan lehetetlennek tartottak, mint a ma polgárai a mi világunk megsemmisülését. Az addig ismert, halálra ítélt világ a népvándorlás során felbukkanó népektől kapott új „energiát” a továbbéléshez.       Ferreri Szent Vince pedig akkor prédikált a világ végéről, amikor a középkor sziklaszilárdnak hitt egységes hitrendszere – és vele Európa – került az összeomlás szélére: a világot ekkor az új kontinensek felfedezése mentette meg, ez adott neki „vérátömlesztést” az életben maradáshoz.      Ezért véli úgy Maessen atya, hogy ha nem lesz rövid időn belül valóban vége mindennek, akkor most is valami hasonló új erőnek kell felbukkannia. Ő úgy gondolja, ez a zsidó nép megtérése lehet, amit a Biblia több helyen is említ. (Lásd: Ez 36,12-38 és Róm 11,1-32) Akár várja azonban valaki Jézus eljövetelét, akár nem, abban mindazok – akik csak egy kicsit is hisznek valamifajta természetfeletti lényben – egyetértenek, hogy emberi aggyal nehéz megérteni, mire vár még Isten. Bár én az Úr összes tulajdonságai közül türelmét tartom a „legemberfelettibbnek”, a világ folyását látva mégis csak jogosnak tűnik, ha foglalkoztat bennünket az a kérdés, hogy meddig tűri még az emberek gúnyolódását, lázadását, mikor avatkozik végre közbe, és vet véget ennek a személyét vérig sértő, egyre gonoszabbá váló világnak.      Persze, ma már a fantasztikus filmek világában, az emberi fantáziának nincsenek határai. Végül is el lehet képzelni egy olyan világot is, ahol nemcsak egyetlen kannibálból csinálnak médiasztárt, hanem már az óvodában naponta felfalják a gyermekek puszta unalomból egyik társukat; de hát muszáj ezt megvárnunk? Sőt szerintem azt is meg lehet kérdezni, hogy életnek számít-e még egyáltalán, ami most zajlik? Arra a kérdésre, hogy Isten mikor vet már véget a földi életnek, szintén többen próbáltak meg választ találni. A legelső felelet Pál apostoltól származik, de ezt sajnos nem ismerjük, mert elveszett. Csak következtetni tudunk rá a tesszalonikaiakhoz címzett második leveléből, ahol erre az elveszett levélre hivatkozva ezt írja: „Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindennek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar majd látszani. Nem emlékeztek, hogy minderről beszéltem nektek még amikor nálatok voltam? Tudjátok azt is, mi késlelteti föllépésének idejét. A gonoszság titka már munkálkodik, csak annak kell még az útból eltűnnie, ami még késlelteti.” (2 Tesz 2,3-7) Többen úgy vélekedtek, hogy az a valami, amire Pál apostol itt hivatkozik, „aminek még előbb el kell tűnnie az útból”, a német-római birodalom.       Egy másik lehetséges válasz a fenti kérdésre: Isten arra vár, hogy mindazok megtérjenek, akikben megvan erre a jó szándék. Én teljes szívemből várom a világ végét, mégis borsódzik a hátam, ha arra gondolok, mi lett volna, ha ez az én megtérésem előtt történik. Mi lett volna akkor velem, hova jutottam volna én? Ennek a feltevésnek azonban ellentmond az, hogy Isten mindentudásában pontosan tudja, kik azok, akiknél valóban csak az idő és nem a szándék hiányzik; és így ezt velük szemben figyelembe tudná venni.       Én sokáig azon a véleményen voltam, Isten arra vár, hogy az ember saját magát irtsa ki; nehogy ellenségei később azt mondhassák: ha elég időt adtál volna, megteremtettük volna Nélküled is a földi paradicsomot. Maessen atya ezzel a problémával kapcsolatban a minap valami meglepőt mondott: a temetők felszentelésének hagyományos rítusában, a Pontificale Romanumban, a baloldali – ebből a célból felállított – fakereszt előtt a püspök könyörgése így kezdődik: „Könyörögjünk. Urunk Jézus Krisztus, aki az emberi testet a földből az angyalok pótlására formáltad és magadhoz fogadtad...” Ezen a ránk hagyományozott régi könyörgésen alapul az az elmélet, amely szerint addig tart ez a világ, amíg annyi ember nem üdvözül, azaz állja ki sikeresen az emberekre kirótt megmérettetést a földön, ahány angyal annak idején az angyalokra kimért próbán elbukott, azaz Sátánnal az élen a mennyből ledobatott; hogy ezzel a cserével mennyiségileg is helyreálljon az eredeti isteni birodalom. Emberi ésszel azt is nehéz felfogni, hogyan lehetséges, hogy a történelem folyamán olykor – a mi megítélésünk szerint – értelmetlen véletlenek döntenek egy-egy nagy horderejű, népek sorsát befolyásoló problémában. Ezen számunkra érthetetlen történések közé tartozik például az ázsiai keresztény missziók sorsa. E térségben többször is előfordult, hogy egy, a kereszténységnek már megnyert uralkodó vagy trónörökös éppen akkor halt meg fiatalon, amikor szándékában állt megkeresztelkedni, és ezáltal egész népével felvenni a kereszténységet. Maessen atya ezt azzal magyarázza, hogy Isten valószínűleg nem tartotta méltónak ezeket a népeket, hogy ilyen egyszerűen, úgymond uralkodóik parancsát mechanikusan követve, tömegesen váljanak kereszténnyé. Akárhogyan van is, úgy tűnik, hogy Isten látszólag valóban kivonult ebből a világból, az országok, a népek, a közösségek életéből. „Ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem”; a Bibliának ez a mondata nekem azt is jelenti, hogy minél jobban tombol körülöttünk a gonoszság, Isten annál több segítséget nyújt az egyes embernek a megtéréshez, a Mellette való hűséges kitartáshoz. Az ázsiai példánál maradva úgy gondolom, hogy Isten most jobban örül annak, ha minden egyes ember tudatos döntés után választja Őt. Talán ezért engedte azt is meg, hogy a kereszténység se legyen többé államvallás a régi katolikus országokban, hogy a keresztény középkor után – amikor sokan nyilván csak megszokásból voltak „jók”, a feljebbvalók parancsának engedelmeskedve tartották be Isten törvényeit és az Egyház parancsait – mára a hit az egész világon megszűnjön közkincs lenni. Istennek talán elege lett az „öntudatlan” lelkekből, talán olyan emberekre vágyik, akik csakúgy, mint a kezdetekkor, kétezer évvel ezelőtt, áldozatok árán, egyedi, tudatos döntéssel akarnak Hozzá tartozni. Talán megint olyan barátokra vágyik, akik készek harcolni Érte, akik nem származásuk, nem neveltetésük, nem egy külső irányítás, nem egy felsőbb hatalom hatására engedelmeskednek Neki, hanem akik saját belső harcuk, saját keresésük, saját kételyeik, saját lelkiismeretük, egyszóval saját egyéni döntésük alapján jutnak el Hozzá, és térdelnek le Elé. Jézus megjósolta, hogy a végső időkben az Őt követőket újra üldözni fogják. De azt is megmondta, hogy „aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 24,13) És arról is biztosította minden idők minden emberét, hogy „nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon.” (Luk 15,7) Miközben világunk, mint a történelem folyamán minden birodalom közvetlenül összeomlása előtt, őrült haláltáncát lejti, nekünk saját tévelygéseink közepette nem szabad soha felednünk, hogy „ISTEN NEM HAGY MAGÁBÓL GÚNYT ŰZNI” (Gal 6,7)